Szendrő Szabolcs hegymászó a fóti könyvtárban

Interjú Szendrő Szabolcs hegymászóval

A hegyeket szerető ember
Vetítéssel egybekötött előadás és kiállításmegnyitó
2019. január 25. péntek – 18 órai kezdettel
Fót Városi Könyvtár – 2151 Fót, Dózsa György út 12-14.

 

Szendrő Szabolcs hegymászóval közelgő előadása és kiállítása kapcsán beszélgettem. Az interjú szövegét a januári Fóti Hírnökben, illetve az alábbiakban olvashatják:

“Szendrő Szabolcs gödöllői születésű hegymászó nem először jár Fóton. Neve a mai napig ismert a hegymászás és a turizmus iránt érdeklődők között, országos ismertségre tett szert, mind a televíziós híradások, mind a róla szóló „Fél lábbal a csúcson” című könyv útján. 16 éves korában egy vonatbalesetben veszítette el az egyik lábát. Nevető szemű, öniróniával gazdagon megáldott interjúalanyom a beszélgetés során sokszor megnevettetett és minden bizonnyal ugyanilyen élvezetes lesz az előadása is. Képeit február közepéig tekinthetik meg a könyvtárba látogatók. (Kőszegi Réka)

– Először is mesélj nekem arról, hogyan született meg a rólad szóló könyv?
– Németh Géza barátom úgy gondolta, hogy érdemes lenne a történetemet leírni. Neki több könyve is megjelent nyomtatásban. Én nem akartam, úgy véltem, nem lehet kiadni, mert egy ismeretlen ember vagyok. Azért azt tudtam, hogy nagyon jól tud írni, a sztori nem rossz, lehet belőle valami. Beszélgettünk, ő lejegyezte, én fejezetenként olvastam át és javítottam. De így egyben nem olvastam el soha, mert gyűlölöm hallani magamat valamiért. Elkészült a könyv és több évig volt a fiókjában, mert tényleg nem lehetett kiadni. Végül a Korona Kiadó vállalta. Összesen háromszor jelent meg és 6000 példányban fogyott el.

– Ez a könyv hozta meg számodra a hírnevet?
– Nem. Akkoriban, ha elmentél egy ilyen expedícióra, készült előtte és utána is egy riport. Azzal, hogy a hegymászók közt volt egy féllábú is, a sztori jobban eladható volt. Én voltam akkoriban főállásban a féllábú hegymászó.

– Bejártad a világot?
– A fél világot. Itt Európában a Tátrában, meg az Alpokban. A szocializmus idején mehettünk a Kaukázusba, Pamírba, Tien-san hegységbe. Aztán amikor megnyíltak a határok, mentünk Afrikába, Dél-Amerikába, Észak-Amerikába és eljutottunk a Himalájába is.

– Akkor ehhez nem árt, ha az ember tud nyelveket.
– Nem árt. Én nem tudok magyarul se. Először egyedül mentem ki, mert nem tudtam, hogy alkalmas vagyok-e a mászásra. Csehszlovákiába ki lehetett menni nyelvtudás nélkül is, de már Svájcba problémásabb. Amikor kimentem az NDK-ba túrázni, vittem egy szótárt, de nem volt rá szükség, mert jól tudtam akkor még mutogatni.

– Na de a hegyekig is el kell jutni és valahol nyilván meg kell szállni.
– El kell jutni, meg kell szállni – bólogat egyetértően, majd kezére hajtja a fejét: – „Zwei Tag – bitte – tente-tente!”

– Azért készültél valamennyire az adott ország nyelvéből?
– Nem, egy szót se. De a hegyből is csak minimálisan. Azt tudtam, hogy hol van. Tükrözi az én agyamat, hogy amiért hegymászó lettem, annak első számú oka, hogy olvastam Jack Olsentől A Szörny című könyvet, melyben huszonvalahány ember meghal, mire egyetlen párosnak sikerül felérnie az Eiger csúcsára.

– Ez annyira ösztönzőleg hatott rád?
– Igen. És kinek jutna eszébe fél lábbal hegyet mászni?

– Olvastam a honlapodon, hogy először azért te is inkább a kajakozásban gondolkoztál.
– Igen. Kiment a kajakos klub télen a Tátrába. Nagyon vágytam oda, de inkább ültem a tanmedencében a betonteknőben. Hiába imádtam a Tátrát, tudtam, hogy erre nagyobb szükség van. Egy hosszú szellemi leépülés eredménye az, hogy az ember elhiggye, hogy alkalmas a hegymászásra.

– És hogy történt ez a szellemi leépülés?
– Első feleségemmel a nászutunk a Tátrában volt és végleg bezsongtam. Szó szerint féltékeny volt a hegyekre. Három év múlva egy összeveszésünk alkalmával kimentem a Tátrába és ronggyá jártam a lábamat, majdnem belerokkantam. Utána jött a következő álom, hogy fel kéne menni a Lomnic csúcsára lanovka nélkül. Az is sikerült. Az Alpokban megmásztam három darab 4000-es csúcsot. Ezután az OSC hegymászói befogadtak, addig hiába jelentkeztem a hegymászó szövetségnél. 1980-tól egyesületben mászhattam és eljutottam olyan helyekre, ahova egyedül sose mehettem volna. 1982-ben kijutottam a Kaukázusba. Az Elbrusz volt az első 5000-es csúcsom és abban az évben már fölmentem a Pamírba a Pick Korzsenyevszkajára, ami már 7000-es. Akkoriban mások se mentek magasabbra. Ha ez bizonyítási kényszer lett volna bennem, hogy fél lábbal is fel tudok jutni, akkor ezután abbahagyhattam volna, hiszen sikerült. De azóta közel 40 év eltelt, és még mindig ott koslatok a hegyek között…

– Jól meglepődtem, amikor kiszámoltam, hogy 72 éves vagy.
– Ez azért van, mert amit tartósítani akarunk, azt a hűtőbe tesszük. Én ennyit voltam hidegben.

– Gyakran okoztál hasonló meglepetést másoknak?
– Volt, hogy beajánlottak Szadán a faluház főnökének, hogy van egy rokkant ember és kiállítanák-e a képeit? Pont akkor érte őt valamilyen baleset, járókerettel járt és látatlanban megesett a szíve rajtam. És akkor én megjelentem biciklivel rövidgatyában. Ez hatásos volt. Vagy amikor kimentem a Kaukázusba, nem tudhatta meg az ottani orvos, hogy hiányzik a lábam. Úgyhogy ez teljesen le volt tagadva. Az expedíció vezetője egy kicsit addig jobban lekötötte az orvost, amikor rám került a sor.

– A meglepetésen túl nyilván mást is kiváltott az emberekből a példád, reményt adtál mozgássérülteknek…
– Volt egy korszakom, amikor azt gondoltam, hogy ez a küldetésem. De akkor én nagyon beképzelt lehettem és rájöttem, hogy nem. Túl nagy a szakadék egy rokkant és a 8000 méteres hegycsúcs közt. Nyilván van, akire ösztönzőleg hat, de lehet, hogy rosszat teszek vele, mert ha egy hosszabb túra nem sikerül neki, azt fogja érezni, hogy ő erre is alkalmatlan. Én mindig mondom, hogy fél lábbal nem kell hegyet mászni. Ez nem erről szól. Mindenki találja meg a maga boldogságát más területen, nincsenek különleges határok.

– A fotózást tanultad?
– Nem. Szerettem volna másokkal is megosztani az élményt, amit a hegyekben láttam. Sikerült vennem egy komolyabb gépet. Akkoriban a Fotóművészeti Szövetség elnöke ragaszkodott hozzá, hogy jelentkezzek fotóművésznek, a helyettese is azt hitte, hogy jól fotózok és mondta, hogy nem áll velem többet szóba, ha nem jelentkezek.

– És nem jelentkeztél?
– Hát persze, hogy nem jelentkeztem, mert nem érzem magam fotóművésznek!

– Akkor te minek érzed magad?
– A fotózást is és a hegymászást is nagyon szeretem.

– Hegymászónak se érzed magad?
– Nem. A hegymászónak más a gondolkodásmódja. Ő tervezi az utakat, hogy mit szeretne megmászni, én nem tervezem. Engem hívnak és megyek. Én hegyeket szerető ember vagyok és ez lett belőlem.

Szendrő Szabolcs”