Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Owens könyve, amit a kritikusok hol fejlődésregénynek, hol kriminek neveznek, hosszú ideig vezette az eladási listákat itthon. Az első kiadást szinte azonnal elkapkodták, majd számtalanszor újranyomták, a megfilmesítés után már filmes borítóval. Az adaptációt a kritikusok utálták (34%-ot kapott a Rotten Tomatoes oldalon), a nézők pedig imádták (96%-os kedvelés ugyanott), a filmes díjeső messzire elkerülte, csak a zenéjét méltatták a hozzáértők. E sorok írója előbb látta a filmet, mint ahogy a könyvet olvasta volna, így bevallhatom, hogy a film valóban olyan unalmasra sikerült, hogy csak hosszas hezitálás – valamint rokoni és baráti unszolás – után vettem rá magam arra, hogy belelapozzak a könyvbe. A regény főhőse egy kislány, Kya, aki család nélkül, teljesen magára hagyatva él az 50-es és 60-as évek amerikai mocsárvilágában és társas kapcsolatok híján magával a láppal alakít ki nagyon erős kötődést. Szinte szimbiózisban él a környezetével, érzékenyen rezonálva az őt körülvevő vízi- és vadvilágra. Életében akkor következik be fordulat, amikor kilép ebből a környezetből és a közeli településen élők valamelyikével próbál emberi kapcsolatot kialakítani – ezek a próbálkozások rendre csalódással zárulnak és mindig az origóhoz, a láphoz űzik vissza Kyat. Az egyensúly a közösség és a „Lápi lány” között végül mégis kialakul, de ennek mikéntjéhez el kell olvasni a könyvet. 😊 Ajánlom azoknak, akik szeretik a csendes történeteket és a természetrajzfilmeket.