Horváth Andrea író-olvasó találkozó 2018. november 23. péntek 18:00

Horváth Andrea Társaink Isten házában című könyvét már legalább tíz éve őrizgetem legkedvesebb könyveim közt a polcon. A fóti könyvtár vezetőjeként abban a megtiszteltetésben van részem, hogy az írónővel már közel egy éve levelezhetek. Az emberek és állatok iránt érzett szeretete, tisztelete minden írásán átsugárzik, de a közszerepléstől általában elzárkózik. Emiatt külön nagy öröm, hogy elfogadta felkérésemet és november 23-án ellátogat könyvtárunkba. Minden könyve egy kicsit „kutyás” könyv is, nem tudom, olvastam-e olyan művét, amelyben ne említené meg élete kutyáit, de az írónő neve ismerősen csenghet az asztrológia iránt érdeklődőknek is. Angyalok hídja című könyve a haldoklók közt végzett szolgálatáról, az élet-halál nagy kérdéseiről szól, A mennyország szeleteiben a másságról, elfogadásról közöl írásokat. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a Társaink Isten házában című könyvéből, valamint levelezésünkből. (Kőszegi Réka)

„…egy vörös, cikázó csíkot láttam a kutyámból, aki váratlanul egy alacsonyan repülő verebet vett üldözőbe. A madár átrepült a bástyafalon, – Asztró pedig utána! Soha életemben nem felejtem el a sikoltását, sem a belém markoló jeges rémületet, amikor láttam őt a mélybe zuhanni. … A mai napig visszaálmodom mindezt, épp úgy, mint a várakozást, reményt, félelmet az állatklinika műtője előtti órákban.
Valóságos vasakba verték a két kis sérült, pozdorjává tört lábat, s úgy vihettem haza másnap, hogy hat héten át kell majd mozdulatlanul feküdnie az átfúrt, kimerevített lábaival. Az állatorvos azt tanácsolta, ha tehetem, jobb, ha éjjel-nappal mellette maradok 24 órás „szolgálatban”, hogy meg tudjam akadályozni, hogy elmozdítsa a vasakat.
… Fizetés nélküli szabadságot kértem, a dupla ágyunkról „leköltöztünk” a földre egy kiterített hálózsákra, és valóban egyetlen percre sem hagytam magára. A kezemből etettem, itattam, ölbe hordtam ki a kertbe a szükségét elvégezni, ha pedig én mentem a fürdőszobába, vittem ölbe magammal, és amíg ott tartózkodtam, ott fektettem le egy pokrócra. Hiszen az a 10 perc bőségesen elég lett volna, hogy kirángassa a lábából a vasakat. Az első két hét volt a legnehezebb, amikor még állandón próbálkozott és fájdalmai is voltak. A harmadik héten már nagy nehezen megszokta, hogy ne akarja minden adandó alkalommal elmozdítani a vasakat, s ekkor pár hétre haza tudott költözni a lányom, hogy segítsen nekünk, és felváltva ápoljuk Asztrót. Addig még bevásárlásban is kénytelen voltam a szomszédok jóindulatára bízni magunkat.
Az orvos azt mondta, hogy bár „ebcsont beforr”, de készüljek fel rá, hogy kutyám egész életében sánta marad. Soha nem fog tudni futkosni, kirándulni, hegyeket mászni. Elkészültem tehát rá, hogy úgy rendezzük be az életünket, hogy rövid sétákkal kárpótoljuk majd magunkat, és lassabban megyünk mindenhova. De azért gyógytornászt hívtam, akinek a segítségével én is megtanultam az Asztróval végzendő gyakorlatokat. A beteg kis lábak meghálálták a gondoskodást – s ma nemhogy nem sántít, de éppolyan gyorsan és sokat fut, mint kölyökkutya korában…”
…

Andrea Asztró történetét kiegészítette számomra a levélváltás során:

„Igen, amikor a vasakba vert kis lábaival hazavittem,… fizetés nélküli szabadságot kértem, hogy itthon ápolhassam. A főnököm első válasza az volt, hogy „nem lehet,” – amire azt mondtam, hogy „Én ezt nem kérdeztem, hanem közöltem. Ha nem kapom meg, akkor az a kérésem, hogy a maradék fizetésemet és a papírjaimat postázzák ki nekem.”
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk, ha kirúg, – csak azt tudtam, hogy Asztrót akkor sem hagyom cserben, ha az ég a földdel összeér.
… Emberséges főnök volt, nem rúgott ki, – kötöttünk egy kompromisszumot, hogy hetente két novellát írok a lapnak, és kaptam egy tucat német fordítást. Még nem volt internet, – hetente jött az RR-es rendszámú autó és vitte a novelláimat és a fordításaimat Pestre, a szerkesztőségbe.”

Már régen szerettem volna rákérdezni, előző levelében említette is a lányát: Az Angyalok táncából nekem úgy tűnt, hogy nem született gyereke, de emlékeztem, hogy a Társaink Isten házában a lánya segített, amikor Asztró lába vasban volt.
„Vérszerinti gyermekem valóban nincs, ám intézeti nevelőtanár koromban kivettem a csoportomból egy árva kislányt és felneveltem. Ő akkor 8 éves volt, én 27. Sosem bántam meg, csodálatos anya-gyerek kapcsolatunk volt az elmúlt 33 év alatt!!! … Egyébként Marinak hívják, vérszerinti gyereket nem akar, de a saját kutyáin kívül több rossz sorsú kutyát ápol, segít. Az egyik legszeretőbb lény, akivel valaha találkoztam…”
Egy évvel ezelőtt az Angyalok tánca című könyvet küldte ajándékba a könyvtárnak. Akkor rákérdeztem, mi célja volt a könyv és a levél elküldésével? Általában ilyen esetben bemutatkozási lehetőséget szoktak kérni a szerzők, önéletrajzi írásából azonban egyértelmű volt számomra, hogy Andrea egyáltalán nem vágyik rivaldafénybe.

„Hogy mi volt a célom a levéllel és a könyvvel?
Mióta írói pályára adtam a fejem, szeretném, ha minél több emberhez eljutnának a könyveim. Ne kérdezze, hogy ez művészi hiúság-e, vagy az, hogy így szeretnék jelet hagyni magam után és adni valamit másoknak, – valószínű, mind a kettő.
Nagyképűen hangzik ugyan, de hála Istennek, reklámra nincs szükségem, – elég szépen fogynak a könyveim, (ami talán nem is az én érdemem, hanem a kiadómé és a terjesztőké).
… A könyvtárakon keresztül… talán akkor is marad belőle és eljut emberekhez, amikor én már nem leszek…Író-olvasó találkozóban valóban nem „reménykedtem,” – olyannyira nem, hogy az egykori Hunga-Librivel való szakításomat követően minden kiadói szerződést úgy írok alá, hogy kikötöm benne: nem vállalok ilyesmit. (Lassan kezdik megszokni…)
Ám az Ön által javasolt időpont szerencsére még annyira távoli, (több, mint egy év…), hogy lehet, hogy kivételt teszek.”
Horváth Andrea